A háttérben szól a tévé. Már van Barátok közt, Jóban rosszban, fut egy másik adón a Mentalista, ma folytatódik a Dallas, a sorban már ott toporognak a tehetség-csináló műsorok újabb szériái, lassan Fábry és D. Tóth Kriszta is színre lép…….. Ma már megkaptam Perlaki úr filmklub-hirdető levelét, az utcán egyre több óriás plakát kínál ceruzát, iskolatáskát, spirálfüzetet, szerencsésebb szülőtársaim már azt is tudják, melyik napon lesz szülői értekezlet a következő hetekben. Hiába ébredek ugyanabban az időben, mint mondjuk három hete, a reggelek már sötétebbek, és jól esik egy kötött holmit magamra teríteni még induláskor, akkor is, ha a napközbeni hőmérséklet időnként meghaladja a 30 fokot. Marci még a Balatonon van, a híradóban még mutatnak fürdőzőket, strandolókat, de igazából már ez sem tud becsapni, és bár lassan a fák egyre színesebbek lesznek, mégis a mindennapokra egyre jobban ráfolyik a szürke festék, és levakarhatatlanul ott is marad egy jó darabig. Már itt toporog az ősz, sőt, már köszönt is, csak én elfordítottam a fejem (elég udvariatlanul), hátha akkor tovább megy, és nem találunk egymásra. Mert jó volt azért ez a nyár, a szabadság íze, amikor nincs kötelező fölkelés a gyereknek, nincs elvárás, nincs tanulás, idegeskedés, nem határolja a gyerek napot a kötelező tanulás, edzés feszes tempója. Jó volt perceket találni, amikor csak beszélgettünk, pusztán azért, mert megtehettük. Mert volt idő rá. Mert volt igény rá, és volt hozzá nem fáradt gyerek és felnőtt. De hiányoztak a barátok. Nem, nem hagytak el, csak nem volt tér és idő az együttlétre. Na jó, egy-egy nap azért akadt……….
A nyár nem hozott kimagasló, kirobbanó sikereket, és bár jóleső élményekkel, életre szóló tapasztalatokkal most is megtöltöttem a batyumat, nem éreztem olyan áttörő sikert, elégedettséget és boldogságot, mint amikor elmentem évekkel ezelőtt egyedül Prágába, vagy amikor elrepültem Pacekhoz Németországba. Prágában a csoda volt, hogy megcsináltam, hogy egyedül csináltam meg – és a város szépsége lélegzet elállító….. A két hatás együtt pedig maradandó élményt eredményezett. Németország a szívem csücske. Pacek pedig megint csak az. A vidéki Németország, a neckarsulmi Audi gyár, a repülés, a hazaút autóval mind a gondtalan fiatalságot csalta vissza és ez az emlék marad meg leginkább abból az évekkel ezelőtti pár napból. Pedig semmi kimagasló nem történt, nem állt ott pl. egy Eiffel-toronyhoz hasonlatos építmény, amitől híres vagy különleges lehetett volna a Neckar folyó melletti terület. Mégis valami egybepasszította azt a pár napot.
Az idei nyár számomra májusban elkezdődött Londonban. Ez kihagyhatatlan, eddig csak sejtettem, most már biztosan tudom. Egyformaság, békesség, kellemes emberek, hangulatok, és pezsgés. Ez eléggé felületes, nekem minden előbb leírt átlagos szó egy egész konkrét képsorozatot, szituációt juttat eszembe, de ezeket időm/helyem/energiám nincsen kifejteni. Belátom, így az olvasmány nem oly izgalma Számotokra, ellaposodik, sekélyessé válik. Azt gondolom, aki kíváncsi, avval szívesen beszélgetek, megmutatom a képeket, felidézem az emlékeket és a történeteket. Érdekes módon, talán leginkább az ashfordi szállásunk jellege miatt, ez a majdnem egy hét igen erősen el akarta velem hitetni, hogy szabad és független vagyok, megtehetném, hogy akár haza se jöjjek. Szabad voltam, emiatt szép, vidám, lendületes – olyan, amilyennek szeretem magam. Mivel mosolyogtam, a világ visszamosolygott rám. Mégis, az itthon hagyott helyzetek, az emberi veszteségek, a nehezülő anyagi helyzetem valamiféle fátylat borítottak rám, pehelykönnyű leheletfüggönyt dobtak a város látványosságaira. Annyira pihe könnyű volt ez a hártya, hogy akár egy fújással is elhessegethettem volna, de fáradtnak és gyengének éreztem magam erre. De számomra a három örök város egyike így is London lett (Leningrád – akkor még így hívták – és Prága mellett). Ezekbe a városokba bármikor, bárkivel, bármeddig…. Milyen fura, most látom, ezen városok egyike sem német, és Berlin leszorult (ugyan csak egy hajszállal) a képzeletbeli lista negyedik helyére…….
A korai nyaralást dolgos és igen meleg hétköznapok követték, meg a szabadságon lévő fél ország. Ismeritek, ez az az állapot, amikor semmi nem mozdul előre, mert a felelős szabadságon van. Amikor a hírekre szánt műsoridő 80 százalékát a balesetek és a celebek töltik meg. Normális ember menekül ebben a helyzetben a tv elől, ki a szabadba, kutyával, biciklivel, irány valamelyik romkocsma, vagy a Kertem a Városligetben – mert a kutya igen megszomjazik séta közben. Szereti a sört, hát most mit csináljak? Küldjem be egy ezressel én meg nézzem kintről, ahogy a pultnál támaszkodva még szemez is a szép pultos lánnyal?
Ez így tartott augusztus elejéig (na azért nem mindennap volt szomjas a kutya. Amíg nincs önálló keresete, addig csak hébe-hóba dorbézolhat). Inkább elmesélem az egynapos buszos kirándulást. A Schwarza-patak völgye sok helyen eszembe jutatta a Szegyesd-patak völgyét: rohanó, csevegő kispatak, amelynek vize nem melegszik 16 fok fölé, sziklák, erdők, kirándulás, sátorozók…….. Megint sablonos szavak, de megint csak beszélgetésre invitálok bárkit, aki érdeklődő (sört is hozzon! Mert szomjas a kutya……) A kb. 1600 méteren lévő 36 négyzetkilométer területű RAX hegycsúcs (Ottohaus Hütte: 1650 m), a törpe fenyőfák alját borító mérhetetlenül színes erdei és mezei virágszőnyeg, a karcosan kék ég, odakent habfehér felhőfoszlányokkal annyira jól estek a lelkemnek, hogy most is túlcsordulok, amikor e betűket írom. Ha a természetjárásokról állítok fel listát, akkor első helyen a Tarpataki vízesés – Tátralomnici csúcs (2190 m) - Csorba-tó kirándulás áll, aztán szorosan mögötte a Marmolada gleccser (3343 m). Harmadik helyen az a bizonyos mátrai több napos kirándulás áll, amikor Mátraszentlászlón volt a szállásunk, és az egyik nap átgyalogoltunk a Kékes-tetőre (1014 m). Az bizony 23 kilométeres út volt. De semmiképpen nem szeretném kihagyni az aggteleki vagy a bernecebaráti bakancsos pár napot sem, és azért az is hátborzongató élmény volt, amikor tavaly húsvétkor a Brassó fölé magasodó Postavarul (1799 m) hegycsúcsot hódítottuk meg – rövid ujjú pólóban és hóban. De térjek vissza a Schwarza-patak mellett árnyat adó fák alá a történetemben, hogy leírhassam, ez a nap teljes volt. Kellemes társaság, verőfényes napsütés, hajszolós idegenvezető, kellemes fáradtság, buszon elköltött kis hazai. Ez pont olyan volt, pont úgy éreztem magam, mint a korábbi nyaralásaimon, feltöltött energiával, földobódtam, jelen voltam. Lehet, ennek az a titka, hogy csak egy napig tartott, muszáj voltam abszolút a jelenben lenni, nehogy elszalasszak valamit. De pont az egy nap miatt ez kikapcsolódásnak nem volt jó, feltöltődésnek viszont annál inkább. Megalapozta a következő hetet, amikor a gyúrói bálafesztiválon előkelő pontszerző (ötödik, vagyis abszolút utolsó) helyen végeztünk kredencződ egyenpólónkban. Kiválóan éreztem magam, sok vicces dolgot kipróbáltam, megmérettettem, jókat ettünk, ittunk, beszélgettünk – és másnap másnaposan, korai fekvést követően elmentünk evezni a Dunára. Ez az, így kell élni!!!!!!!!! Dübörgött a vérem, a világot szét tudtam volna harapni……… Még jó, hogy ezt egy hét balatoni pilledés-punnyadás-alvás követte. És hason-háton dagonyázás a sáros-vízben, a 28 fokos vízben. Időnként igyekeztem a fülemet pörgetni, hogy legalább vízilónak nézzenek – de mindenki olyan lusta volt tószerte, hogy figyelemre sem méltattak. Még jó, hogy a házban két kutya, négy gyerek és hat kerék volt. Jajj, túlszaladtam, nem volt hat kerék, csak négy. Vagyis de, volt hat kerék: az autó és a talicska……….
Azt hiszem, azért ezt a több szempontból is felemás nyarat zárhatom úgy, minden jó, ha a vége jó. Munkám lesz még magammal, mert tennivalóm mostanában az lesz, hogy találjam meg az örömet a mindennapok szépségeiben, csodálkozzak rá az apróságokra – a nagy dolgokról most csak álmodni szabad, és kibekkelni még egy-két évet, mint nagyhasú béka a kő alatt a forró nyári napokat. Addig meg, itt a vége, fuss el véle – hátha sikerül végre a futás közben elvinned a leheletfüggönyt végre az arcom elől!
